Sándor család címere
sâmbătă, 28 martie 2009
vineri, 13 martie 2009
Határokon átnyúló kézszorítás
Értékek és nemzedékek találkoznak ma este, néhány nappal március idusa előtt, ama 1848-as jeles helyszín, a Nemzeti Múzeum tőszomszédságában, ahol a „Talpra, magyar!” először hangzott el, hogy a nyomán feltámadjon a tenger. Ha ma nem is forgatjuk meg a világot, azért tudjuk, hogy a hely s az idő szelleme sok mindenre kötelez, véletlenek pedig nincsenek.
Unió Erdéllyel – olvashatjuk a szintén március 15-én kihirdetett 12 pontban, s lám, ma este egy székelyföldi és egy anyaországi alkotó ember fog kezet s tárja együttesen az értékeit Önök elé. Az „Értékek találkozása” címet Sándor János vetette föl, Kalocsai Richárd pedig örömmel hangolódott rá. Valóban ki-ki a maga művészeti ágában teremtett már eddig is értékeket, s remélhetőleg fog a jövőben is. Generációk találkozását említettem az imént: 68 éves nagyapa tett eleget a 24 éves, unoka-korú fiatalember felkérésének, hogy fogódznának össze egy kiállítás erejéig. Körültekintve – lám, megint a velünk élő történelem –, a Kossuth Lajosról elnevezett intézmény termében, nem volt rossz választás.
A rendelkezésemre álló néhány percben valóban csak mozaik-kockák felvillantására van lehetőségem. Sándor Jánost másfél évtizede ismerem, Kalocsai Richárdot több mint öt éve. János pedagógusként ment nyugdíjba, a Küküllő mentén él s farag évtizedek óta. A Maros megyei Hármasfalu Székelyszentistván településrészén lakik, az egyetlen magyar alapítású egyháznak, az unitáriusnak a tagja, fia, Szilárd a Nyárád menti Szentháromságon lelkipásztor. Ezt azért érzem fontosnak előre bocsátani, mert munkásságát áthatja a hit, nem csupán a témaválasztás szempontjából, ami egyébként egyetemesen keresztény, tehát más vallások jelképeit is örömmel megfaragja, hanem a mögötte álló szellemiség okán is. Ahogy több interjújában is megfogalmazta, pozitív gondolatokat, témákat szeret faragni, olyat, ami negatív érzést váltana ki, ami rossz, a szeretet ellentétét semmi pénzért sem formázná meg – munkáiban a disszonáns csupán intő jelként szerepel. „Sok munkámban látható a lélekmadaras motívum, ami a szabadság érzését, a szabadság utáni vágyunkat, a lélek szabadságát jelképezi” – nyilatkozta egyszer.
Kése alatt a népies motívumok összefolynak a saját gondolataival. A Biblia, a legendák, a magyar és egyetemes mitológia egyfelől, a dicső, ám sokszor tragikus magyar história múltból a jövőbe röpítő ereje és nagy súllyal a legkülönbözőbb címerek világa köszön vissza másfelől, Sándor János alkotásaiból. Aki nem tudná, a nemzet könyvtára, az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében állandó kiállítása látható a történelmi Magyarország 63 vármegyéjének címereiből, amelyet háromnyelvű kötetben ki is adtak. Ha kaput vagy kopjafát farag – ahogy rendes székely emberhez illik –, cserefát használ, belső díszítésre, képek alkotására körte-, dió-, cseresznye-, juhar- vagy hársfa egyaránt formálódhat a keze alatt. Az anyag kiválasztásakor ügyel a mondanivalóval való összhangjára, nem egyszer a görcsöknek, repedéseknek funkciója van. A debreceni református Nagytemplom-beli kiállítása kapcsán írták róla, hogy „a fa erezete, a háncs vagy a kérges bőr alatti réteg a lapokra vágást követően olykor nemcsak ornamens keretet ad a műveknek, hanem konstruktív térré válik: templomot formázva, Nagy-Magyarországot, vagy magában rejti a hal, a „világ szeme”, a fejfa, a madár alakját (…) A halott fából életre keltett motívumok követik az anyag eredeti formáját (a fa életét).”
Csak látszólag ellentéte a fafaragónak az önmagát nem fotóművésznek, hanem szerényen fényképkészítőnek nevező Kalocsai Richárd, akitől lakóhelyünkön – hiába bújnánk előle: már megint a történelem –, a szabadságharc legnagyobb győztes csatájának helyszínén, Isaszegen csak egy kerítés választ el, lévén kertszomszédok. A fiatalember eredeti végzettsége számítógépes rendszergazda, de dolgozott már emellett ingatlanértékesítőként, archiváló munkatársként, az elmúlt év óta pedig számtalan fényképével találkozhat az, aki a Reformátusok Lapját kézbe veszi. Februártól a Református Egyház Zsinati Irodájának Kommunikációs Szolgálatának főállású fotósaként járja az országot Kiss Sándor újságíróval. Régi vágya teljesült ezzel, hisz kamaszkora óta fényképe, először csak egyszerű, 3-4 éve azután egyre komolyabb digitális és manuális gépeken. Gyakorlatilag egyedül, tapasztalati úton, a Zenit fényképezőgép csavargatásával sajátította el a technikát, s természetesen a fotós szaklapokból, mások képeinek elemzéséből s a világhálóról.
Ahogy megismertem, gyakorlatilag minden téma izgatja, főképp a perspektíva, a különleges arcok, az épületrészletek. Nézzenek csak körül: valamennyi képe egyéni látásmódról tanúskodik, legyen az akár anyai nagyapja napszemüvegben, Steinbach József újonnan megválasztott dunántúli református püspök megáldása az avatása alkalmából, az Erdélyi Gyülekezet rendezvényén fáklyát tartó, ezért sejtelmes arcú öregember, a kiállítására betévedő, különlegesen kedves arcú, kendős hölgy, az isaszegi Csata táncegyüttes bőgőse, a Blaha Lujza téren kolduló – szerintem a Balkánról érkezett – banya, avagy a bécsi metrólejáróban lencsevégre kapott geometrikus forma, a spliti kávézó galambjai meg a Művészetek Palotájában zenészeket idéző, széken pihenő hegedűk és klarinét.
Arra a kérdésemre, hogy miért fotózik, azt a választ kaptam: mert szereti. Képeit megtalálhatjuk az Isaszeg önkormányzati híradó c. havilapban, az utánpótlás-neveléssel foglalkozó sportújságban, a magyar és nemzetközi asztalitenisz szövetség honlapjain. Az 53. Bocskai István nemzetközi ökölvívó emlékverseny debreceni viadalától a Hősök-terei békejel-performanszokon át, a bécsi Apassiponata lovasrendezvényig mindenütt ott van és fényképez, ahol fontosnak tartja. Sokan paparazzónak tartják, hiszen az utcán sétálva is elengedhetetlen kelléke a nyakában lógó masina, ezért tudott megörökíteni például egy sajnálatosan lángba boruló parasztházat is az előző télen. Nem sznobizmusból, hanem azért érzi otthonosabban magát a fekete-fehér világában, mert az egyértelmű és letisztult mondanivalót hordoz, a színek inkább összezavarják, ezért kevésbé szereti azt a technikát.
Sándor Jánost 2006-ban Bocskai-díjjal tüntették ki. Faragványai, a Kárpát-medence mellett, a hannoveri világkiállítás magyar pavilonjáig, Franciaországig, Németországig eljutottak, számtalan kiállításon vett részt. Kalocsai Richárdnak – fiatal kora ellenére – az elmúlt évben már a budai Hattyúház Édenkert Galériájában két csoportos, az isaszegi Bakterházban pedig egyéni tárlata volt, jövő hónapban pedig a szintén isaszegi Csata Táncegyüttes jubileumán készített képeiből nyílik kiállítás. Munkáiról elismerően nyilatkozott Szász Endre felsőművész özvegye és F. Orosz Sára keramikusművész. Köszönet Sándor Jánosnak, hogy a pályáján előbbre tartó alkotóként, kezét nyújtotta a szárnyát bontogató, ígéretes jövő előtt álló ifjúnak. Legyen ez a határokon átnyúló kézfogás akár a későbbi együttműködésük kezdete is, hisz Richárd dédelgetett álma, hogy masinájával Erdélybe is ellátogasson.
Isten áldja a művészeket s a műveikben való gyönyörködés céljából megjelenteket.
Székely András Bertalan
Unió Erdéllyel – olvashatjuk a szintén március 15-én kihirdetett 12 pontban, s lám, ma este egy székelyföldi és egy anyaországi alkotó ember fog kezet s tárja együttesen az értékeit Önök elé. Az „Értékek találkozása” címet Sándor János vetette föl, Kalocsai Richárd pedig örömmel hangolódott rá. Valóban ki-ki a maga művészeti ágában teremtett már eddig is értékeket, s remélhetőleg fog a jövőben is. Generációk találkozását említettem az imént: 68 éves nagyapa tett eleget a 24 éves, unoka-korú fiatalember felkérésének, hogy fogódznának össze egy kiállítás erejéig. Körültekintve – lám, megint a velünk élő történelem –, a Kossuth Lajosról elnevezett intézmény termében, nem volt rossz választás.
A rendelkezésemre álló néhány percben valóban csak mozaik-kockák felvillantására van lehetőségem. Sándor Jánost másfél évtizede ismerem, Kalocsai Richárdot több mint öt éve. János pedagógusként ment nyugdíjba, a Küküllő mentén él s farag évtizedek óta. A Maros megyei Hármasfalu Székelyszentistván településrészén lakik, az egyetlen magyar alapítású egyháznak, az unitáriusnak a tagja, fia, Szilárd a Nyárád menti Szentháromságon lelkipásztor. Ezt azért érzem fontosnak előre bocsátani, mert munkásságát áthatja a hit, nem csupán a témaválasztás szempontjából, ami egyébként egyetemesen keresztény, tehát más vallások jelképeit is örömmel megfaragja, hanem a mögötte álló szellemiség okán is. Ahogy több interjújában is megfogalmazta, pozitív gondolatokat, témákat szeret faragni, olyat, ami negatív érzést váltana ki, ami rossz, a szeretet ellentétét semmi pénzért sem formázná meg – munkáiban a disszonáns csupán intő jelként szerepel. „Sok munkámban látható a lélekmadaras motívum, ami a szabadság érzését, a szabadság utáni vágyunkat, a lélek szabadságát jelképezi” – nyilatkozta egyszer.
Kése alatt a népies motívumok összefolynak a saját gondolataival. A Biblia, a legendák, a magyar és egyetemes mitológia egyfelől, a dicső, ám sokszor tragikus magyar história múltból a jövőbe röpítő ereje és nagy súllyal a legkülönbözőbb címerek világa köszön vissza másfelől, Sándor János alkotásaiból. Aki nem tudná, a nemzet könyvtára, az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében állandó kiállítása látható a történelmi Magyarország 63 vármegyéjének címereiből, amelyet háromnyelvű kötetben ki is adtak. Ha kaput vagy kopjafát farag – ahogy rendes székely emberhez illik –, cserefát használ, belső díszítésre, képek alkotására körte-, dió-, cseresznye-, juhar- vagy hársfa egyaránt formálódhat a keze alatt. Az anyag kiválasztásakor ügyel a mondanivalóval való összhangjára, nem egyszer a görcsöknek, repedéseknek funkciója van. A debreceni református Nagytemplom-beli kiállítása kapcsán írták róla, hogy „a fa erezete, a háncs vagy a kérges bőr alatti réteg a lapokra vágást követően olykor nemcsak ornamens keretet ad a műveknek, hanem konstruktív térré válik: templomot formázva, Nagy-Magyarországot, vagy magában rejti a hal, a „világ szeme”, a fejfa, a madár alakját (…) A halott fából életre keltett motívumok követik az anyag eredeti formáját (a fa életét).”
Csak látszólag ellentéte a fafaragónak az önmagát nem fotóművésznek, hanem szerényen fényképkészítőnek nevező Kalocsai Richárd, akitől lakóhelyünkön – hiába bújnánk előle: már megint a történelem –, a szabadságharc legnagyobb győztes csatájának helyszínén, Isaszegen csak egy kerítés választ el, lévén kertszomszédok. A fiatalember eredeti végzettsége számítógépes rendszergazda, de dolgozott már emellett ingatlanértékesítőként, archiváló munkatársként, az elmúlt év óta pedig számtalan fényképével találkozhat az, aki a Reformátusok Lapját kézbe veszi. Februártól a Református Egyház Zsinati Irodájának Kommunikációs Szolgálatának főállású fotósaként járja az országot Kiss Sándor újságíróval. Régi vágya teljesült ezzel, hisz kamaszkora óta fényképe, először csak egyszerű, 3-4 éve azután egyre komolyabb digitális és manuális gépeken. Gyakorlatilag egyedül, tapasztalati úton, a Zenit fényképezőgép csavargatásával sajátította el a technikát, s természetesen a fotós szaklapokból, mások képeinek elemzéséből s a világhálóról.
Ahogy megismertem, gyakorlatilag minden téma izgatja, főképp a perspektíva, a különleges arcok, az épületrészletek. Nézzenek csak körül: valamennyi képe egyéni látásmódról tanúskodik, legyen az akár anyai nagyapja napszemüvegben, Steinbach József újonnan megválasztott dunántúli református püspök megáldása az avatása alkalmából, az Erdélyi Gyülekezet rendezvényén fáklyát tartó, ezért sejtelmes arcú öregember, a kiállítására betévedő, különlegesen kedves arcú, kendős hölgy, az isaszegi Csata táncegyüttes bőgőse, a Blaha Lujza téren kolduló – szerintem a Balkánról érkezett – banya, avagy a bécsi metrólejáróban lencsevégre kapott geometrikus forma, a spliti kávézó galambjai meg a Művészetek Palotájában zenészeket idéző, széken pihenő hegedűk és klarinét.
Arra a kérdésemre, hogy miért fotózik, azt a választ kaptam: mert szereti. Képeit megtalálhatjuk az Isaszeg önkormányzati híradó c. havilapban, az utánpótlás-neveléssel foglalkozó sportújságban, a magyar és nemzetközi asztalitenisz szövetség honlapjain. Az 53. Bocskai István nemzetközi ökölvívó emlékverseny debreceni viadalától a Hősök-terei békejel-performanszokon át, a bécsi Apassiponata lovasrendezvényig mindenütt ott van és fényképez, ahol fontosnak tartja. Sokan paparazzónak tartják, hiszen az utcán sétálva is elengedhetetlen kelléke a nyakában lógó masina, ezért tudott megörökíteni például egy sajnálatosan lángba boruló parasztházat is az előző télen. Nem sznobizmusból, hanem azért érzi otthonosabban magát a fekete-fehér világában, mert az egyértelmű és letisztult mondanivalót hordoz, a színek inkább összezavarják, ezért kevésbé szereti azt a technikát.
Sándor Jánost 2006-ban Bocskai-díjjal tüntették ki. Faragványai, a Kárpát-medence mellett, a hannoveri világkiállítás magyar pavilonjáig, Franciaországig, Németországig eljutottak, számtalan kiállításon vett részt. Kalocsai Richárdnak – fiatal kora ellenére – az elmúlt évben már a budai Hattyúház Édenkert Galériájában két csoportos, az isaszegi Bakterházban pedig egyéni tárlata volt, jövő hónapban pedig a szintén isaszegi Csata Táncegyüttes jubileumán készített képeiből nyílik kiállítás. Munkáiról elismerően nyilatkozott Szász Endre felsőművész özvegye és F. Orosz Sára keramikusművész. Köszönet Sándor Jánosnak, hogy a pályáján előbbre tartó alkotóként, kezét nyújtotta a szárnyát bontogató, ígéretes jövő előtt álló ifjúnak. Legyen ez a határokon átnyúló kézfogás akár a későbbi együttműködésük kezdete is, hisz Richárd dédelgetett álma, hogy masinájával Erdélybe is ellátogasson.
Isten áldja a művészeket s a műveikben való gyönyörködés céljából megjelenteket.
Székely András Bertalan
Abonați-vă la:
Postări (Atom)